SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Drága orvosom tudta jól, hogy természetes szülésre készülök, ezt Ő is maximálisan támogatta.

Tudtam, hogy nem szeretnék oxitocint kapni, mesterséges fájdalomcsillapítást is csak végső esetben, vízben gondoltam a vajúdást, a beöntéssel pedig hadilábon álltam. Rémtörténeteket hallottam, mikor az orvos „ráfekszik” a kismama hasára és kinyomja a gyereket. NA, azt már nem. Az én testem tudja a dolgát, hisz valahol mélyen ott az ősanya bennem is.

Körülbelül 8 órakor a tündéri ügyeletes szülésznőnk nagyon tapintatosan felajánlotta a beöntés lehetőségét, mivel 2 óra elteltével nem történt semmi. Elmondta, hogy őt nem zavarja, ha bekakilok tolás közben, látott már ilyet, de lehet, engem frusztrálna az érzés, nem mellesleg pedig fájásokat tudnánk vele generálni. Miután mindent részletesen elmagyarázott és már nagyon türelmetlen voltam, meggyőztek a Párommal, hogy semmi durva dolog nincs ebben. Hm… az első dolog, amit nem igazán akartam. De mivel kedves légkör vett körül és maximálisan biztonságban éreztem magam, még jó élmény is lett. Jött a várakozás. Kaptunk egy kis romantikus időt a Párommal, hogy természetes oxitocint termeljünk. Közben a muskotályzsályás zsebkendőmet szagolgattam, hogy segítsen. Majd séta közben, mantrázva hívogattam a kedves, erős és hatékony fájásokat.

Este 11 órára már voltak említésre méltó fájások, de rendszer még nem igazán volt bennük. Ekkor elküldtem a Páromat és a szülésznőt is, hogy pihenjenek, mert úgyse történik semmi. Próbáltam én is kicsit kikapcsolni, de nem is a fájások miatt, hanem mert az izgatottságom miatt csak 10 percekre szundítottam el. Ma már nem lesz ebből randevú a kisfiammal… Ezek után a vízben vajjúdás már csak egy idilli álomkép, hiszen ilyen gyenge fájásokkal nem érdemes meleg vízbe ülni, mert még jobban lelassítja a folyamatokat.

2-3 óra körül hívtam a Páromat, hogy jöjjön. Ő persze rohant, mert azt hitte, felgyorsultak az események. De nem, csak unatkoztam és gondoltam azért nem haladunk, mert nem vagyunk együtt. Aztán megint labda, séta, a hangulat továbbra is jó volt. Újabb CTG, mely tökéletes szívhangot mutatott, de hiába éreztem egyre erősebbeknek a fájásokat, a szülésznő még nem ugrott ki a bőréből. Ahogy kelt fel a nap egyre fáradtam, hiszen ebédre csak gulyáslevest ettem, azóta pedig csak pár energiaszeletet és ropit nassoltam és nem aludtam sokat. A szülésznővel átbeszéltük az oxitocin lehetőségét. Szerencsére orvos jelenléte nélkül Ő nem adhat, mert nem lehet tudni, hogy a baba hogyan reagál. Az orvosomat pedig ilyen fájásokkal még nem hívják be. Huh, ezt megúsztam!

6 órakor volt műszakváltás. Az érkező szülésznő megvizsgált, bő 2 ujjnyira voltam kitágulva. Na puff… Ennyi? A nagy semmi történt egész éjjel?! Kicsit csalódott voltam, de továbbra is bíztam a testemben, tudja jól, mi jó nekem és a babának. Végre erősödtek és rendszeresedtek a fájások. Egyik szemem sírt, másik nevetett, ugyanis kiderült, hogy nem tartozom abba a 0,01%-ba, akiknek nem fáj annyira, de végre minden egyes összehúzódás közelebb vitt a babámmal való találkozáshoz. Azért rákérdeztem a kéjgáz lehetőségére, biztos, ami biztos. Ha úgy adódna, szeretnék élni vele. Semmi akadálya.

9 órakor a CTG mutatott egy kis eltérést az eddigiektől, felmerült a császár. Én megkönnyebbültem, mert még mindig csak 3 ujjnyi volt a kapu. 

A történet befejező része itt olvasható!

2018nyolc elsobaba csaszarmetszes1 Maternity