SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

TEMATIZÁLVA - szulestortenet@gmail.com

Áron baba végre köztünk II.
Budapest, Szent Imre Kórház, 2018, első baba, természetes úton

A márciusi időszakra jellemző influenzajárvány miatt látogatási tilalom volt a kórházban az elmúlt csaknem 2 hónapban, így a szülőszoba látogatás nekem kimaradt. Most először láttam a szülőszobát, melynek hangulata teljesen meglepett. Franciaágy, bordásfal, sarokkád, fitball és babzsák, valamint egy szülőszék biztosította az alternatív lehetőségeket. A fal kellemes sárgára volt festve és képekkel volt díszítve. Sehol egy orvosi műszer, sehol egy szülőágy, vagy egy orvosi vizsgáló lámpa, semmi, ami az általános kórházi ridegséget jutatta volna eszembe.

Férjemmel együtt beköltöztünk a szobába, ami az elkövetkező 8 órában otthont adott nekünk. Ő magára öltötte a kék kezeslábast, a szájmaszkot és a fejfedőt is és teljes harci díszben várta a folytatást. Én már éreztem, hogy a hosszú vajúdás kivette az erőmet és kezdek fáradni, pedig tudtam, hogy a java ezután jön. Korábban gyűjtöttem relaxáló zenéket, amiket hallgatva vártuk, hogy a szülésznőm megérkezzen. Kis idő múlva széles mosollyal az arcán nyitott be a szobába és felajánlotta, hogy a további vajúdás történhet vízben. Kellemes, meleg vízzel töltötte fel a kádat, én befeküdtem és 4 órán keresztül ott éltem át a fájdalom hullámvölgyeit. A szülésznőm és az orvosom körülbelül óránként jöttek megnézni, hogy hol tartunk. Az idő nagyobb részét a férjemmel ketten töltöttük, egymásba kapaszkodva.

Az időérzékelésemet teljesen elvesztettem, becsukott szemmel és ellazult testtel vártam a következő fájásokat és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy a fájdalom hatására ne feszítsem be a testem, mivel a kismama jógán azt tanultam, ha a test befeszül, a méhszáj kevésbé tud tágulni.

Néha meghallottam a zene egy-egy részletét, amelyek mélyen az emlékezetembe vésték azt a pillanatot. Néha a férjem aggódó arcát láttam magam előtt és néha hallottam az orvosom és a szülésznőm beszélgetését, és egyre sűrűbben és erősebben éreztem a belém hasító, megsemmisítő fájdalmat, ami teljesen letaglózott. Néha azt éreztem, hogy nem bírom tovább.

Egyszer csak a fájdalommal együtt egy erős, visszatarthatatlan nyomás kényszer tört rám. Tudtam, hogy elérkezett a kitolás. Minden erőmet összeszedve nyomtam, amikor az ingert éreztem. Leírhatatlan az erő, ami ilyenkor átjárja az egész testet, mely egy mélyről jövő, ösztönös hanggal távozik. Még mindig a vízben voltam, kerestem a megfelelő pozíciót, de nem találtam és a babám sem haladt kifelé. Az orvosom javaslatára a bordásfal elé álltam és ott folytattam a kitolást. Amikor jött az összehúzódás, guggolva adtam át magam az erőnek, és amikor véget ért a férjem segítségével felálltam, hogy ne zsibbadjon el a lábam. Így ment ez egy bő óráig. Úgy tűnt, soha nem ér véget. Egyre fájóbb és égetőbb volt az érzés, ami a kitolást kísérte. Hosszú percek teltek el újabb és újabb összehúzódásokkal, de a kisfiam még mindig nem mutatta meg magát.

Nagyon sokat segített lelkileg is a férjem jelenléte. Nem beszéltük meg előre, hogy mit és hogyan csináljon vagy mondjon majd, hiszen fogalmunk sem volt arról mi fog itt történni. Csendben, szinte láthatatlanul, mégis határozottan volt jelen. Hang nélkül ült mellettem végig a vajúdás alatt. Fogta a kezem, simogatott, amikor arra vágytam és vissza vonult, amikor teret kívántam. A kitolásnál végig segített felállnom és bátorított, hogy ügyes és erős vagyok, és jól csinálom, bár tudtam, hogy neki sincs fogalma arról, hogyan lehet ezt jól vagy rosszul csinálni, de erősített a jelenléte. 

Egy újabb fájást követően az orvosom azzal bíztatott, hogy ez már nagyon a vége, hiszen látja már a baba feje búbját és ennek a gyereknek bizony van haja, amit én is leellenőrizhetek, ha megfogom. De én nem fogtam, úgy éreztem, ha odanyúlok, összeomlok. Inkább összeszedtem a maradék erőmet, hogy egy utolsó nagy nyomást követően az egész babámat láthassam végre. Elhatároztam, hogy itt a vége, ez a baba most fog megszületni, egy nagyon összeszedett mélyről jövő erővel az utolsó fájdalommal együtt, 2018. március 31-én, 00:48 perckor megszületett a kisfiúnk, Áron. Az orvosom és a szülésznőm megfogták a kicsusszanó babámat. Végignéztem először a kisfiamon, majd a férjem arcát fürkésztem. Sírt és nevetett, én is sírtam és nevettem. Újra a fiamat néztem, akinek a nyaka köré tekeredett köldökzsinórt bogozta ki a szülésznő.

Még a köldökzsinórral összekötve sétáltunk el az ágyig, ahol a picit a mellkasomra tették, a férjem a jobb oldalamon feküdt szintén az ágyon és együtt csodáltuk a mi közös szerzeményünket és hallgattuk az életet jelentő keserves sírását. Végülis, nagy munka volt ez neki is.  

Pár perc múlva megszületett a méhlepény is, amiről a doktor úr némi vizsgálgatás után megállapította, hogy sajnos nem teljes, így kellene végezni egy betapintást, valamint van egy kisebb repedés is, amit 2-3 öltéssel ellát. Az öltések nem igazán fájtak. A betapintásról nem sokat tudtam ezelőtt. Borzasztó fájdalom járt át ismét, amit már nem tudtam csendesen tűrni, és ami elvette a figyelmem a mellkasomon pihegő babámról. Az eljárást követően erősen véreztem, így a betapintást meg kellett ismételni, majd ezt követően oxitocint kaptam a gyorsabb méh visszahúzódás miatt. A szülést követően még egy órán át tartott ez a megpróbáltatás, de a végén elkezdhettük az aranyóránkat.

Akkor ott úgy éreztem, hogy nem tudnám végig csinálni ezt még egyszer, de ahogy telik az idő, ahogy egyre több örömet okoz nekünk a kisfiúnk létezése, egyre jobban érzem, hogy erre a fájdalomra újra fel kell készítenem a testem és a lelkem, mert testvér kell ennek a kisgyereknek.  

 

A történet első része itt olvasható:

http://szulestortenetek.blog.hu/2018/06/15/aron_baba_vegre_koztunk_i

 

szulestortenetek.jpg

 

2018nyolc elsobaba termeszetesuton  Szent Imre Kórház

A bejegyzés trackback címe:

https://szulestortenetek.blog.hu/api/trackback/id/tr5014048158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Írd Te is a blogot!

Egy hiánypótló blog, ahol a beküldött szüléstörténeteket tematizálva gyűjtjük össze, hogy könnyen megtaláljátok, amit a kerestek! Szüléstörténeteiteket a szulestortenet@gmail.com e-mail címre várjuk!

Facebook oldaldoboz