SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

TEMATIZÁLVA - szulestortenet@gmail.com

Kisfiam az előre "megbeszélt" napon érkezett
Budapest, Uzsoki Utcai Kórház, 2018, második baba, természetes úton

2018.01.31-re voltam kiírva második babámmal. Ez egy UH-ok alapján korrigált dátum volt 02.06 helyett. A helyi protokoll szerint betöltött 40. héttől naponta kell CTG-re menni a kórházba. Erről tudni kell, hogy már időpontot kérni sem egyszerű, plusz 2-3 óra várakozás, amit a 2,5 évessel nem tudtam volna napi szinten vállalni. Megbeszéltem hát az én kisbabámmal, hogy de jó is lenne ha 31-én valóban jönne. Már előző napokat is úgy alakítottam, hogy start. Főleg aznap, 01.30-án. Hajmosás, szemöldök igazítás, mosás, hűtő telepakolás, stb... Apának mondtam, messzire ne menjen, és kocsikulcs legyen mindig nála, arra az esetre, ha valakiért menni kell áthozni a nagy fiamhoz.

Épp szemöldököt készültem festeni, amikor is a bal szememre látászavarom lett, fehér homályba borult minden, csak szédültem hosszú percekig. Ettől eléggé megijedtem! Előtte már kb 2 hete voltak sűrű keményedéseim, meg mozogni is alig bírtam már a csontfájdalomtól, de a doki nem vizsgált meg egész januárban. Plusz éreztem enyhe mensiszerű görcsöt az alhasamban, de jelentéktelennek tűnt.

Este 8-kor fekszek az ágyon. A nagy fiam csikizi a talpam. Nevetve mondom neki: "hagyd abba!". Majd rászólok erőteljesebben is, ugyanis olyan "bő nedvességet” éreztem alul, mint erős menstruációkor, szóval nem vízfolyást. Csikizett tovább, akkor már felpattantam és kimentem pisilni. De az enyhe folydogálás tovább folytatódott. „Na" - mondtam apának -, „ez nem vizelettartási probléma!" Hívtuk anyámat a nagyhoz, és elindultunk az Uzsoki Úti Kórházba. 

Próbáltam higgadt maradni, de remegtem, fáztam. Négy dolog volt, amit még be kellett volna tennem a kórházi csomagomba, de akkor csak a töltőre emlékeztem. De fájás semmi!!! Féltem, hogy hazaküldenek. 9-kor CTG-re tettek, ami alatt két keményedés jött. Majd vizsgálat. Laza két ujjas tágulás. Elmondta a szülésznő, hogy már az a rendszer, hogy 24 órán át is hagynak, nem próbálnak rásegíteni a fájásokra. Így elküldtek aludni.

Bevittek a szülőszobába, aludni nem tudtam. Unatkoztam, vártam, izgultam. Senki nem szült rajtam kívül, így még annyi sem maradt, hogy addig másért izguljak. Majd elkezdtek jövögetni a fájások. Ritka, enyhe, fokozatosan erősödő, de rendszertelen 7-12-14 percesek... A szülésznővel abban maradtunk, hogy 5-kor beönt és vizsgál, ha jól állunk apa jöhet (őt este hazaküldtem aludni), ha nem akkor várunk. Mentem, megvizsgált, csak annyit mondott, hogy jöhet. Beöntött, aztán kezdődött a küzdelem, de ezt inkább hagyjuk, mire visszamentem, apa már bent ült.

Venném fel a bugyim: “ó az már nem kell!”. Mondtam: "így állunk?!" Mondta igen, majdnem 4ujjnyi és a méhszájam olyan laza és rugalmas, hogy bármit csinálhat vele, de kellene pár erős fájás, mert fent van a baba még. Majd elkezdte kézzel olyan szinten babrálni a méhszájamat, hogy azt hittem, ott szülök meg...  “Nemsokára jön a váltás, rásegítek, hátha jobban beindul!” Nem! Ezzel csak ritkultak a fájások...

Jött a váltás, a fájások erősek, de ritkák voltak. Kaptam egy kevés oxitocint. A nagynál nyomatták belém, tudtam milyen hatással lesz. Apának mondtam, hogy nem fogom bírni. Nem volt erőm már. Adták, lassan hatott, lassan de biztosan. Elkezdődtek azok, amiket nagyon nem vártam: egyperces, erős fájások. Vizsgáltak, mondták nincs sok hátra, már csak ujjnyi pereme van a méhszájnak, az eltűnik és mehet. A fájások közben éreztem már a tolófájást, illetve azt, amikor már nem volt önkontrollom és nyomtam... Majd egy fájás alkalmával megéreztem ahogy elkezdett utat törni magának lefele a kis feje. Akkor mondtam páromnak azonnal szóljon a doktornőnek. Kiabált, de nem jöttek rögtön, csak a következő fájásra kerültek elő.

Le sem fektettek (ez távirányitású ágy, ülő helyzetben megy a vajúdás, de vizsgálatkor és el szoktak fektetni) úgy nyúlt fel az orvos. Mondta oké, mehet, lefektettek, közben ott termett vagy 60 ember. Mondták, hogy nyomjak, amint jött a fájás, a baba szépen haladt lefele. Csak aztán jött a “ne nyomjon, várunk fájást, szépen vegyen levegőt”... Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor már feszíti szét a csontokat és a gátat a baba, és akaratlanul is csak nyomni tud az ember... az a legnehezebb! De utoljára erőt vettem magamon és próbáltam higgadtan lélegezni, és nem nyomni. Hallgattam, hogy “muszáj vágni, nagyon feszül... hozom a lidokaint... ahhoz már nincs hely”. Majd következtek a vágások... Addigra félig lehetett kint a baba, majd megint hallgattam, hogy “ne nyomjon, várunk fájást... de nyomjon...” - itt már nem emlékszem mit mondtak. Csak arra, hogy végre sikerült megszületnie a 4.220 grammos 54 centis “kis”babámnak.

Az utána következő rendbe tételt hagyom is, elég részletesre sikeredett így is a beszámolóm. A babát rámtették és 1,5 óra aranyóránk volt hármasban, mámorban. Apa a köldökzsinórt is elvágta. Ez mindenért kárpótolt. Minden negativításával együtt, egy csoda! Az első is nehéz volt, a második is. De én nagyon bízom benne, hogy az életemben legalább még egyszer ezt átélhetem. Így, az előre megbeszélt napon 9:01-kor 12 órával a kórházba érkezés után megszületett a második kisfiam, Nimród Zoltán.

Így született a testvére

szulestortenetek_4_1.jpg

2018nyolc termeszetesuton masodikbaba uzsokifacebooklike.png

A bejegyzés trackback címe:

https://szulestortenetek.blog.hu/api/trackback/id/tr6114091703

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Írd Te is a blogot!

Egy hiánypótló blog, ahol a beküldött szüléstörténeteket tematizálva gyűjtjük össze, hogy könnyen megtaláljátok, amit a kerestek! Szüléstörténeteiteket a szulestortenet@gmail.com e-mail címre várjuk!

Facebook oldaldoboz