A várandósságom alatt nekem nagyon sok erőt adott, ha más VBAC történetét olvashattam, ezért úgy döntöttem, leírom a saját történetemet is.

Első babám 2013-ban, a 41. héten császármetszéssel született. Elfolyt a magzatvíz, de fájások nem igazán jöttek. A kórházban ágyhoz kötve kellett vajúdnom a folyamatos CTG és az infúzión adott oxitocin és antibiotikum miatt. 4 centis tágulásnál jártunk, letelt a 6 óra a vízelfolyást követően, a folyamat nem haladt abban az ütemben, ahogy az orvosom elvárta volna, ezért irány a műtő. Nagyon nehezen dolgoztam fel ezt az indokolatlan döntést. Én és a baba is jól voltunk, csak időre, türelemre, támogatásra, háborítatlanságra lett volna szükségünk.

Még meg sem fogant a kislányom, mikor elhatároztam, a második babámat természetes úton szeretném megszülni. Faltam a szüléstörténeteket, ha sikeres VBAC-ről szóltak, ha nem. Mindegyikből lehetett tanulni.

2016-ban, a második babával terminus előtt egy nappal folyt el hajnal 1-kor a magzatvíz. 4 óra környékén érkeztünk be a budapesti Szent István Kórházba a dúlánkkal. A szülésznőm éppen ügyeletes volt, megvizsgált: kb. szűk 1 centire nyílt méhszáj (ettől kicsit elkeseredtem), baba feje jó helyen (ez nagyon megnyugtatott), érkezése kb. aznap estére várható (ettől az infótól lefagytam kissé). Az orvosom vidéken volt egy továbbképzésen, a születés előtt néhány órával érkezett meg, a varráson és betapintáson kívül nem volt dolga, de ez így volt jó. A támogatásáról a várandósság kezdetétől végig maximálisan biztosított bennünket. Észrevétlen jelenléte nagyon megnyugtató volt, tudtuk, hogy a legjobb kezekben vagyunk, bármi is történjen.

A ballon feltétele előtt kaptunk majdnem 5 órát, hogy jöjjenek a fájások és elkezdődjön a tágulás. Ez idő alatt elindultak a fájások, de rendszertelenül (6, néha 10 percenként) és teljesen elviselhetően. Ettem, ittam, aludtam, raktároztam az erőt későbbre. Mivel az 5 óra leteltével ugyanott tartott a folyamat, megkaptam a ballont, ami 4-5 centis tágulást okozott. Itt már befelé kezdtem fordulni, jól esett a masszírozás, a különböző pózok felvétele. Szerencsére CTG-t ritkán raktak rám, és akkor sem sok időre. A baba szívhangjával végig minden rendben volt. A ballon után megint kaptunk pár órát beavatkozás nélkül, de végül kellett egy kis oxitocin, hogy a fájások erősödjenek, haladjon a tágulás. Keveset kaptam, lassan csepegett. Sétálgattam, kaptam borogatást, masszírozást, rengeteg bíztatást és támogatást mindenkitől, de egy idő után azt éreztem, semmi sem segít, semmitől sem lesz jobb. Estefelé eljutottam egy olyan állapotba, amikor már annyira fájt, hogy nem hittem el: ilyen fájdalom létezik és én ezt ki fogom bírni. Kezdtem feladni, elegem lett az egészből, az EDA járt a fejemben meg a császár, csak hogy legyen már vége, és valaki segítsen rajtam.

Egy Nospás szurit kaptam a fenekembe, ettől ellazultam fejben és testben is, ez után nem sokkal el is tűnt végre a méhszáj. Innentől kezdtem érezni, hogy nyomnom kell a fájások végén, amitől új erőre kaptam. A kitolás szakasza is nagyon megerőltető és hosszú volt, végre láttam a fényt az alagút végén. Gátvédelem miatt többször kellett oldalt fekve is nyomnom. Végig olyan érzésem volt, hogy a baba a fenekem fog kijönni. Olyan erővel kellett nyomni, hogy nem tudom honnan kaptam ehhez energiát, honnan volt még tartalék.

A pici feje búbját kétszer is megérinthettem, hihetelen érzés volt. Ahogy az is, ahogyan kijött és abban a pillanatban már a mellkasomon feküdt melegen, mázasan, babaillatúan. Ezt az érzést soha nem fogom elfelejteni míg élek. Csak azt tudtam mondogatni:  „Nem hiszem el, nem hiszem el...". Megvártuk a lepény születését, férjem elvághatta a körldökzsinórt. Megvolt a hegbetapintás, fájt, de pár pillanat volt az egész. Néhány kis öltéssel megvarrta a dokim a gátat, picit repedtem csak, amikor a baba válla kijött.

Együtt voltunk a babámmal a születése pillanatától és nem is váltunk el azóta sem. ;) Szerelem volt elsőre, testileg-lelkileg, így a korai kötődésünk, a szoptatás egészen máshogy alakult, mint a nagytesónál. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ez a 18 óra. Hosszú volt, fárasztó és fájdalmas, de minden perce megérte. Önbizalomban, nőiségben, anyaságban rengeteget adott nekem, amiből a mai napig tudok erőt meríteni.

masodikbaba vbacvbac 2016hat szentistvan