Első kislányom érkezésével megfogalmazódott bennem, hogy írnom kell. Írnom kell, méghozzá nemcsak a szülés, hanem a várandósság alatti élményeimet is, hogy segíthessek ezzel más kismamáknak, hiszen én is a 9 hónap alatt jöttem rá, hogy igenis vannak jogaink. Van jogunk eldönteni, hogyan szeretnénk szülni, van jogunk azt mondani, köszönöm, nem így képzeltem el. Ezzel az írással szeretnék minden várandós kismamának üzenni, hogy hallgassatok a szívetekre és ne higgyetek el mindent az orvosoknak, csak azért mert nekik, úgy „kényelmesebb”!

Mielőtt megtudtuk, hogy babát várunk, volt egy bevillanásom, hogy vízben szeretnék szülni. Nem tudom honnan jött, sosem voltam egy úttörő típus. Mégis azt éreztem, hogy a babámat vízben kell világra hoznom. Hiszek a megérzéseimben. Művész vagyok, alapvetően pedig egy makacs ember - legalábbis ezt mondja rólam a családom, bár én ezt határozottságnak hívom, nem makacsságnak.

Nem vagyok könnyen befolyásolható típus, ám a terhességem 28. hetéig mégis azt hittem, hogy az orvosom biztos tudja a dolgát. 8 éve jártam hozzá, meg voltam vele elégedve, alapos volt és körültekintő a munkájában. Biztos voltam benne, hogy együtt fogunk szülni. Aztán történt egy napon - tudva, hogy van alternatív szobája és kádja a kórháznak -, hogy biztos ami biztos alapon rákérdeztem, lehet-e vízben szülni? Válaszul megkaptam, hogy vízben vajúdni lehet, de a kitolási szakaszra ki KELL mászni a kádból. Valamint azt is elmondta, „higgye el anyuka, nem akarja majd kitolni a vízben”, és „majd a 3. gyereket megszülheti vízben”.

Értem én, hogy  az orvos, és azt is elmondta, hogy számtalan szülést levezetett, mégis elkezdett motoszkálni bennem a kisördög. Honnan tudja ő, hogy a nagy napon, én éppen mit szeretnék majd? Alapvetően azt szerettem volna, hogy a vízben szülés lehetősége legyen meg, és ha majd akkor is úgy érzem, hogy vízben szeretnék szülni, támogassanak benne. Ne akarjanak meggyőzni valami másról, hiszen az én testemről-lelkemről van szó, én fogom érezni, hogy mi jó nekem és a babánknak.

Több hetes morfondírozás és töprengés után, a sors elvezetett a megoldáshoz. A szülésznő, akit az orvosom javasolt, szabadságon lett volna a szülésem idején. Így én ezt égi jelnek vettem, hogy keressek másik kórházat, másik szülésznőt, másik orvost. Hosszú és alapos kutatómunka után, végül a Szent Imre Kórházban kötöttem ki és ahhoz a szülésznőhöz vitt az út, akiről minden létező fórumon ódákat zengenek a kismamák. A szülésznő segítségével a 28. héten tudtam orvost váltani. Olyan orvost találtam, aki az én érdekeimet képviselte, és azt szerette volna, hogy nekem és a babának jó legyen. A szülésznőmmel együtt az első pillanattól kezdve azt vallották, hogy amit érzek, az helyén van, nem akarták megváltoztatni a megérzéseimet, és abban is megerősítettek, hogyha a szülés alatt én mégis mást szeretnék, akkor úgy fogjuk kivitelezni, ahogy érzem. Ennek tudatában, teljes megnyugvással, békével vártam a szülést, egy csepp félelem, aggodalom sem volt bennem. Tudtam, hogy jó kezekben lesz Frida is, én is.

A szülés, ahogy a megérzéseimben volt, vízben zajlott. A kisasszony 5 nappal korábban, de szinte minden kívánságunkat teljesítve érkezett hozzánk. (Bevallom gyorsabb szülésre készültem lélekben. :)) Éjjel 1-kor elfolyt a magzatvíz, 20 perc alatt az üres sztrádákon beértünk a kórházba. Fájások csak a kórházba érve kezdődtek, 1 ujjnyira voltam kitágulva, viszonylag lassan, bár utólag visszagondolva a maga tempójában történt a tágulási szakasz. 2 ujjnyi tágulásig a fitball labdán, majd a kád szélén ülve vajúdhattam.

Fél órát az orvosom javaslatára az ágyon töltöttem, hogy jobban segítsem Frida fejének beékelődését. Emlékeimben a „parton” kb. 2 órának tűnt a fél óra, annyival intenzívebb volt a fájdalom. Számokban mérve a vízben a fájások intenzitása 1-10-es skálán 3-as, a parton pedig 10-es (1 elviselhető- 10 elviselhetetlen). 10:30-tól jöhetett a várva várt
„wellness” rész a kádban. Megváltás volt a javából. Közben meditáltunk, megerősítő relaxációt hallgatunk a Férjem segítségével.

Egy gondolatig kitérnék a jövendőbeli Apa szerepére a szülőszobán. Bár a férfiak 99%-a „haszontalannak” érzi magát odabent, és nehéz „végignéznie” a nő szenvedését, mégis azt gondolom, kár kihagyni. Olyan mély, közös emléket ad a szülőknek, amit semmi más nem adhat meg. Nem hiába mondja a magyar nyelv: SZÜLŐK. Nem szülő, hanem szülőK. Érdekes ugye? Azt a fajta tiszteletet adja meg a nőnek, ha Vele van a párja a szülésnél, ami egyébként is járna. Eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy nekem olyan a Férjem, akinek minden egyes pillantásában érzem mennyire tisztel - a szülés előtt is, most meg aztán még inkább.

A doki nemcsak a szülés végére jött be, a fájások erősödésénél fogta a kezem, és gyakoroltatta velem a légzéstechnikát. Nem volt erőszakos gátmetszés, branül, oxitocin, fájdalomcsillapító tukmálás. Branült a szülésznőmmel konzultálva végül azért kaptam, hogy glükózt kössenek be, és legyen erőm a kitoláshoz, mivel alvás nélkül már 12 órája vajúdtam.

A kitolásnál a Férjem fogta a bal lábam, a doki nyomta a hasam, a szülésznőm pedig Frida kijutásában segédkezett. Szavakkal leírhatatlan, hogy mekkora erőt adott a végső kitoláshoz mikor már láttam a fejét, hogy megsimogathattam a kis hajasbabánkat a vízben. Míg végül hosszú, ám csodaszép vízben szüléssel, teljesen természetes úton, orvosi szerek nélkül, gátvédelemmel, 3.230 g-mal és 55 cm-rel 15:04 perckor kiúszott a „kincs a kincsesládából".

2018nyolc elsobaba termeszetesuton szentimre