SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Két tinilány boldog anyukája vagyok. Az én történetem már régi és poros, mégis emlékszem minden pillanatára. Bármennyire is horror a sztori, hálával és köszönettel tartozom a Kútvölgyi Kórház orvosainak, akik annó, 2005-ben megmentették a kislányom életét és a csecsemős nővéreknek is, akiktől rengeteg odaadást és szeretetet kaptunk a bent töltött napokban.

A terhességem zavartalan, boldog időszak volt. A türelmem már nagyon fogytán volt, amikor eljött a negyvenedik hét, és nem történt semmi. Aztán eljött a negyvenegyedik hét, de nem történt változás. Már óránként hívtak az ismerősök, barátok, hogy „na, megvan a baba?”, de a babának esze ágában sem volt elhagyni a jó meleg fészkét. A negyvenkettedik héten, amikor még szintén semmi jelét nem adta a kislányom, hogy kíváncsi a kinti világra, az orvosom úgy döntött, hogy befektet a kórházba, és folyamatos ellenőrzés alá von. Természetes szülést terveztünk.

A harmadik kórházban töltött napon, a sokadik méhszáj ellenőrzés után végre elfolyt a magzatvíz. Emlékszem, a Megasztárt nézték a nővérek a nővér szobában. Oh, gondoltam, ezután már minden nagyon gyorsan fog menni... Hát, nem így lett.

18 azaz tizennyolc órát vajúdtam. A méhszájam sok óra után sem tágult, csak egy ujjnyira. Tizennyolc óra, és egyre gyengébb szívhang észlelése után hívták az aneszteziológust, aki vasárnap lévén épp egy bringatúrát megszakítva, sáros bakanccsal rohamtempóban érkezett. A döntés: császármetszés.

A hátam közepén az EDA a nagy kapkodás miatt olyan fájdalom volt („bocsánat, mellé szúrtuk”), hogy ordítottam: „jahj a lábam, jahj a lábam!"... A szülésznő mondta, hogy nem ezt szokták itt kiabálni a kismamák... Mintha ezer kést döftek volna a lábamba egyszerre. Aztán másodszorra sikerült. Ölben vittek a műtőasztalra. Annyira fájt az az emelés is, hogy elmondani nem tudom. A könnyem csorgott, és imádkoztam a Jóistenhez, hogy túléljük mindketten ezt az egészet.

Apa a folyosón várkozott, én a műtőben könnyeztem. Az orvosok nagyon gyorsak voltak. Annyira gyorsak, hogy a nagy kapkodásban elvágták szikével a kislányom arcát. Több helyen. Amikor odanyújtották nekem, kis ragtapasz volt a pici arcocskáján. Azt mondták, ne aggódjak, ez hamar begyógyul, egyébként gratulálnak, a baba makk egészséges. Ennél nem kellett több.

Miközben éreztem a hasamon a hideg eszközök csattanását, a szívem és a lelkem már a csodával volt elfoglalva. Egészséges kislányunk született. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy túléltük. Hálás voltam az orvosoknak, a nővéreknek, a Jóistennek. Ezután öt hónapig rémálmaim voltak, nagyon nehéz volt feldolgozni a császár élményét. A sebhely sokat halványodott, de még ma is ott van a tizenhárom éves gyönyörű tinim arcocskáján.

Emlékszem akkor szerettem bele, és tanultam meg a Photoshop használatát, és indultam el a fotós pályámon www.createvaphoto.hu, mert rájöttem, a pici sebet néhány klikkel el tudom tüntetni a fotókról. Azóta gyönyörű kismamákat és családokat fotózok.

Három évvel később, a kistesót várva, programozott császárra készültünk. Amikor kérdezte az orvosom, hogy van-e valamilyen különleges kívánságom, csak annyit mondtam: Ha lehet, ne vágják el a kicsi arcát...

Tudtam, hogy borzalmas lesz, de majd valahogy túléljük ezt is. De nem így lett. A kicsi születése, a második császár egy gyalog-galopp volt. Egy foghúzás nagyobb kellemetlenséggel jár. Észre sem vettem amikor az EDA-t beadták, a műtét előtt, közben és után semmi fájdalmam nem volt, még csak a hideg vasakat sem éreztem a hasamon.

A kislányom arcát ezúttal ugyan nem vágták el, de egy évvel később elesett a lakásban, így ma pont ugyanott, pont ugyanolyan heg van az arcán, mint a testvérének.

Nincs nagyobb boldogság, mint édesanyának lenni!

2005ot elsobaba csaszarmetszes