Az első terhességemet nagyon nehezen viseltem, emiatt nagyon hezitáltam, hogy bele merjek-e újra vágni. Végülis csak sikerült meggyőznöm magam, hogy ha kisbabát szeretnék, sajnos nekem kell kihordanom. A méhszájam ezúttal is hamar nyílni kezdett, így megint pihennem kellett (volna), de mivel volt már gyerkőcöm ez nem volt olyan egyszerű.

Csodák csodájára ezt a terhességet nem is viseltem olyan rosszul, mint számítottam rá. Annyi emberrel össze sem vesztem, mint az elsőnél. Nagyjából félidőig teljesen zökkenőmentesen ment minden, aztán jött egy ultrahang és megállapították hogy sajnos a kisfiam le van maradva: 2 héttel kisebb, mint amekkorának a terhesség kora szerint lennie kellene.

Bepánikoltam. 2 hetente jártunk uh-ra, gyógyszert szednem és pihennem kellett. Sajnos ezek mellett sem nőtt nagyobbra a fiam. A terhességem végéig ezzel küzdöttünk. A 38. héten be kellett mennem ultrahangra a kórházba. Kevés volt a magzatvíz, romlott a méhlepény állapota és a baba még mindig túl kicsi volt. Így hát a dokim úgy gondolta, az lesz a legjobb ha beindítjuk a szülést. Felkészített rá, hogy valószínűleg ráncos lesz a pici bőre és örülhetek ha 2.500 gramm lesz, de majd kint megnő. Ja és nyugodjak, mert ha az első szülésem ilyen gyors volt, akkor ez pillanatok alatt meglesz.

Nos, én tökéletesen bíztam benne, így belementem. Burkot repesztett, ahol közölte, hogy szegény gyerekre teljesen rá volt cuppanva a burok, annyira kevés volt a víz. A fájások viszont nem jöttek. Járkáltam, lépcsőztem. Semmi. Jó nem baj, akkor ad egy kis oxitocint, na majd attól pillanatok alatt meglesz a baba. És ezzel megkezdődött az amit elviselhetetlen fájdalomnak hívnak. Csak tekerték feljebb és feljebb: ültem a labdán és vártam a megváltást. De nem jött. Nem jött a tolófájás.

Azt hittem, sosem lesz ennek vége. Lassult a fiam szívverése, attól féltem, császár lesz a vége. Nekem, aki az első gyerekemet úgy szültem, hogy alig értünk be a kórházba. Elfáradtam, kaptam infúziót, de annyira ragadt le a szemem, hogy ülve majdnem elaludtam.

Lefeküdtem az ágyra és ekkor végre megtörtént. Jött a tolófájás! Végre! Azok után, ami az első szülésnél történt, inkább gátvédelemmel szerettem volna szülni. Így hát a kitolási szakasz sokkal hosszabb és fájdalmasabb volt, mint a lányomnál. Amikor hiába jön a tolófájás, nem szabad nyomni, hogy a baba kitágítsa magának a gátat, hiába érzem hogy a feje már ott van. De sikerült, gátvédelemmel megszületett a csodálatos kisfiam! Aki 49 centi volt és 2.890 gramm. Nem volt ráncos, nem volt túl kicsi. Egyszerűen gyönyörű volt!

Kora délután kaptam az első oxitocint és 22:30-ra született meg. Nagyon hosszú és nehéz szülés volt, és ekkor megfogadtam, hogy soha többé nem választom a szülésindítást.

Itt elolvashatod, milyen volt az első szülésem! 

2014negy masodikbaba bajcsy termeszetesuton