Tavaly nyáron elvesztettem egy hat hetes magzatot. Amit ekkor tapasztaltam az orvosok, de főleg az asszisztensek részéről - annak ellenére, hogy még művi befejezésre sem volt szükség - végképp rádöbbentett arra, hogy tudatosan kell készülni a nagy eseményre. A szüléstől nem féltem, de a beavatkozásoktól és az egészségügyi dolgozók hozzáállásától annál inkább.
Én választottam orvost, olyat aki megérti a kéréseimet, a hozzáállásomat. Így - orvosom révén - a Debreceni Egyetem Kenézy Gyula Egyetemi Kórház lett a szülés helyszíne, és így utólag azt kell mondanom, kellemesen csalódtam.
Terminus szerint május 24-re volt kisfiunk születése előjegyezve. Május 22-én este érdekes érzeteim voltak. Máshogy mozgott a baba, alig tudtam elaludni, ő is sokáig ébren volt (ez nem volt jellemző a várandósság alatt), éjszaka kétóránként felébredtem, de a szokatlan érzeteken kívül más nem történt.
23-án reggel 8:30-kor nyákot vettem észre a wc papíron, de nem tudtam volna egyértelműen azt mondani, hogy ez a nyákdugó. Délelőtt meditáltam, zenét hallgattam, gyertyát gyújtottam, relaxáltam. Erre vágytam erősen. Ugyanakkor volt egy olyan érzésem is, hogy a listámon lévő feladatokat még meg kell csinálnom (ne legyen szennyes ruha, mosatlan edény, tiszta legyen a konyhapult... stb)
13:30-kor éreztem az első összehúzódást és ezután egyértelműen távozott a nyákdugó. Olyan öröm és izgalom öntött el, mint amit az ember nagy esemény előtt érez. Még bebuszoztam a belvárosba banki dolgomat intézni és fagyizni. Szívem szerint sétáltam volna egy nagyot, de egyedül voltam és jobbnak láttam, ha hazamegyek. Ekkor már időnként éreztem az összehúzódásokat, elkezdtem őket mérni, hol 30, hol 40 percenként jöttek. Még arra is gondoltam, hogy ezek csak jóslófájások. Hazaért a férjem, a kertben sétáltunk, majd 18:30 körül elvittük a környékre sétálni a kutyánkat.
Az összehúzódások kezdtek rendszereződni, de kb csak fél óránként jöttek. A sétából hazafelé egy-egy fájásnál már meg is kellett állnom. Ekkor kezdtem el érezni, hogy ebből baba lesz, így még elsétáltam a szomszédos boltba kenyérért, hogy a férjemnek legyen szendvicse. Ekkor már 20 percesekre rendeződtek az összehúzódások. Otthon hánytam és hasmenésem volt, és az összehúzódások egyre intenzivebbé váltak. Ekkor egyértelművé vált számomra, hogy ebből szülés lesz. Az összehúzódások alatt mozgattam a csipőm (ringattam balra-jobbra oldalra, illetve csavargattam), és vettem egy forró zuhanyt, ami nagyon jól esett. Hangosan lélegeztem minden fájás alatt. A férjemet arra kértem, hagyjon békén (senki társaságára nem vágytam), akkor szóltam neki, amikor újra hányingerem lett, hogy hozzon egy vödröt.
A barátnőmet, aki úgy volt, hogy mellettem lesz a szülés alatt ,20:30-kor hívtam fel, hogy induljon el Pestről, Mert ebből szülés lesz, kérdés mikorra. A fájások ekkor voltak 6 percesek.
Orvosommal úgy beszéltük meg, ha legalább bő órája 3-5 percesek a fájások, akkor elég elindulni a kórházba, ezért gondoltam, hogy a barátnőm még el tud érni Debrecenbe Pestről.
21 óra után érkeztek meg a 3 perces fájások amik intenzívek is voltak. Még mindig jól esett otthon maradni, de a férjemnek szóltam, hogy lassan indulunk. A telefonos alkalmazás szerint 21:40-kor mértem meg utoljára a fájást, így kb ekkor indultunk el a kórházba és hívtam fel a fogadott orvosomat is.
A kórházba érkezve az ügyeleti szobában vártunk az ügyeletes orvos vizsgálatára. A várakozás közben nagy pukkanást éreztem: a magzatvíz ekkor folyt el. Így orvosra nem kellett tovább várnunk, rögtön mehettünk fel a szülőszobára. A liftben éreztem azt, hogy ha most azt mondják, még órák lehetnek a szülésig, akkor elvek ide vagy oda, de kérem a fájdalomcsillapítást. A szülőszobán azonban az ügyeletes orvos mondta, hogy nincs már méhszáj, csak egy kis perem, pár perc és lehet nyomni. Közben a fogadott orvosom is megérkezett.
Bár mindenféle alternatív kitolási pózt kipróbáltam volna, itt már semmi nem jutott eszembe, örültem, hogy nyomhattam.
Barátnőm még úton volt, a férjem bár pont a kitolási szakasznál nem akart bent lenni, hol az előszobában volt, hol a homlokomat törölgette, vagy inni adott. 23:05-kor pedig megszületett a kisfiunk 3750 grammal 51 centivel. Egy igazi kis dugó! A barátnőm 10 perccel maradt le az eseményről, pedig nagyon készült rá. De az aranyóra alatt - mert volt az is -, ő is bejöhetett hozzánk. Gátmetszés nem volt. Az orvosom igyekezett gátvédemet alkalmazni olajakkal masszírozva a gátat, lévén nagy baba, sérülésem lett, de nem nagy.
Ilyen szülést képzeltem el. Tudtam mi történik, miért történik. Hittem és bíztam a testemben. Mantráztam, amikor nehezebb volt, hogy minden fájdalom csak közelebb hozza a kisfiamat, mert minden fájással nyílik a méhszájam. (Délelőtt még videót is néztem virágnyílásról, hogy jól tudjam vizualizálni.)
A szülésznő is figyelmes volt, és a gyermekágyas osztályon is kedvességet, odafigyelést tapasztaltam.
Ami segítségemre volt:
Jóga, sport, mozgás a várandósság alatt is, meditáció, légzés, Szülés ahol én irányítok c. könyv, Vajúdás támogatás mindenkinek c. könyv, szülésfelkészítő, pozitív megerősítések (youtube), relax zene, és a tudat, hogy testünk erre lett teremtve.
Kívánom mindenkinek, hogy hasonlóan jó élményként élje át gyermeke születését!
A kép forrása: flickr.com
2018nyolc elsobaba termeszetesuton
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.