SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Nagyon készültem a természetes szülésre már az első várandósságom idején is. Elolvastam Leboyer „A gyöngéd születés” című könyvét, tréningeztem a választott orvosom, és próbáltam olyan szülésznőt találni, aki abban a kórházban partner tud lenni ebben. Ahogy közeledett a szülés kiírt időpontja, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy egyetemi gyakorló kórház nem biztos, hogy a háborítatlan szülés megfelelő helyszíne lesz. Orvost, és ezzel együtt kórházat váltani pedig az utolsó pár hétben már nem akartam. Az orvosom szerint a baba „nem fordult be tökéletesen” a szülőcsatornába, így a különböző kockázati tényezőket számba véve a császár mellett döntött. Én pedig bíztam benne, és akartam hinni, hogy valóban rá volt tekeredve a köldökzsinór a nagyobbik lányom nyakára és törzsére is. Ez akadályozta abban, hogy megfelelően beforduljon.

Az első gyermekem megszületése feledtette velem azt, hogy a császár előtti érzéstelenítéstől „áramütést” kaptam, ami állítólag egy igen ritka mellékhatása a spinális érzéstelenítésnek, a műtőben pedig több mint 10 szülész-nőgyógyász jelölt nézte végig a császármetszést. Ugyanakkor tudtam, ha lesz még egy gyermekem, biztos, hogy
természetesen úton fog megszületni.

Elkezdtem új orvost keresni, majd az első személyes találkozásunk után biztos voltam abban, hogy az újonnan választott orvosommal sikerülni fog a természetes szülés. Mindenben nagyon támogatott, és valamilyen kockázatbecslés alapján azt is kiszámolta, hogy esélyem a VBAC-re, azaz a császármetszés utáni természetes szülésre 69 százalék. Ezt rá is írta a várandós kiskönyvem borítójára. Így bárhova mentem vizsgálatra, mindenki láthatta, mire készülök, ami engem is boldogsággal és büszkeséggel töltött el. 

A várva várt nap azonban egy kicsit korábban jött el, mint gondoltuk. Éppen betöltött 36 hetesen ugyanis elfolyt a magzatvizem. Mit folyt, ömlött! Egy normál méretű egészségügyi betét pár perc alatt szétázott. Nem tudtam, mi tévő legyek. Az eszem tudta, hogy menni kell a kórházba, a szívem azonban nem akart. Túl korai még, gondoltam. De beszéltem az orvosommal és a szülésznővel is, és mindketten azt mondták, hogy induljak. Tudtam, hogy elvileg már nem számít koraszülöttnek a babám, illetve éppen a határon van, és hogy mehetek abba a kórházba, ahol az orvosom dolgozik, nem kell koraszülött centrumban szülnöm, mégis tele voltam kérdésekkel és aggodalommal.

A kórházi csomagom sem volt még kész, a 38. hét előtt ugyanis én még nem terveztem szülni… Szerencsére édesanyám éppen akkor ott volt nálunk, és a nagyobbik lányom, aki akkor már több mint egy éve nem aludt délutánonként, hogy, hogy sem, elaludt ebéd után, így viszonylag nyugodtan össze tudtam szedni mindent, ami kellett a kórházba. Közben folyamatosan hívtam a férjem, aki persze nem vette fel a telefont. „Mentőt kell hívni”- mondta az édesanyám, de én nem akartam. Végül aztán mégis kihívtam a mentőket. Megjöttek, nagyon készségesek voltak, és bár elvileg nem lett volna a kötelességük, mégis elvittek az István kórházba, ahol szülni terveztem. Mivel tudták, hogy második gyerek lesz, szirénázva száguldottak végig Budapesten, úgy, hogy én minden kanyarban attól tartottam, mindjárt kirepülök a székből. Én gondoltam, hogy császár után nem fog kipottyanni a második gyerek, de persze nem akartam beleszólni :) A férjemet pedig továbbra se tudtam elérni…

A kórházba érve aztán rögtön megállapították, hogy „itt még nem lesz szülés”, alig egy ujjnyira voltam csak kitágulva. Beköltöztettek a Leboyer-ről elnevezett szülőszobába, és mondták, hogy egy darabig biztosan a vendégük leszek. Úgy éreztem, ez egy jó jel, hogy éppen ebben a szülőszobában helyeztek el, bár kicsit sajnáltam, hogy az alternatív
szülőszobát a császáros előzményem miatt nem használhatom, pedig az is éppen szabad volt. 

Aznap este kitört az év egyik legnagyobb vihara, fákat döntött az útra a viharos erejű szél, ömlött az eső, és mint hidegfront esetén lenni szokott, menetrendszerűen jöttek beindult szüléssel a kismamák. Elképzelhető, hogy nálam is ez az erős front okozta a burokrepedést. Hirtelen telt ház lett a szülőszobán, közben a férjem, és az orvosom, szülésznőm is megérkeztek, és mindannyian arra panaszkodtak, hogy a városban megállt az élet, az utak nagy részét ugyanis elzárták az útra kidőlt fák, és lehetetlen közlekedni. Nálam azonban se a front, se a jóga, se szülésbeindító akupresszúrás fogások nem hatottak. Éreztem, hogy a kisebbik lányom még nem akar megszületni, ahogy még én is várni akartam. A férjem se számított még arra, hogy szülünk, ezért volt órákon keresztül a zsebében a lehalkított telefonja.

A fertőzésveszélytől való félelem miatt a magyar orvosi gyakorlatban maximum 48 órát várnak arra, hogy a magzatvíz elfolyását követően beinduljon a szülés. Mivel semmi előrehaladás nem történt, így végül másnap délelőtt mechanikai tágítót kaptam, ami a legkíméletesebb méhszáj tágító eljárás. Késő délután pedig bekötötték az oxitocint. Ez a kombó már hatott, este 11 óra körül már nagyjából 1 perces fájásaim voltak. Mivel fennállt a lehetősége annak, hogy műtét lesz a vége, akkor már több mint 30 órája nem ehettem mást, csak csokit, amit egyébként sosem szerettem, és iszonyatosan rosszul esett minden kocka. De mivel éhes voltam, megettem. Egy idő után persze már enni és inni se bírtam a fájdalomtól, az orvosom megmutatta a férjemnek, aki végig velem volt, hogy a keresztcsontomnál hogyan masszírozza a derekamat, hogy enyhítse a fájdalmat.

Ő segített a mély magánhangzók „nyögésében” is, kismama jóga oktatóként ugyanis pontosan tudtam, hogy a fájdalom hatására szülés közben ösztönösen magas, sikoltozó hangokat kezdünk kiadni (a két napos szülőszobai tartózkodásom alatt nem egy ilyen anyukát hallottam), ami viszont megakasztja a szülést, mert félelmet és stresszt gerjeszt a szervezetben. Szóval a férjemmel együtt fújtuk ki az „A”, „Ó”, „Ú” magánhangzókat, és közben egyre jobban halad előre a szülés. Segített a WC-re is kimenni. A folyamatos fájások közepette ugyanis szinte már nem is láttam, de az infúziós állványt is ki kellett magammal cipelni, hiszen folyamatosan csöpögött belém az oxitocin.

A vajúdási szakaszom „első” szüléshez képest viszonylag gyors volt, hajnali fél 3 környékén, vagyis jó három órával a fájások beindulása után, az orvosom megállapította, hogy készen állok a kitolásra. Addigra már többször elhangzott a számból, hogy „nem bírom tovább”, de persze mindenki megnyugtatott, hogy minden rendben van, és nagyon jól csinálom. Iszonyatosan fáradt voltam, úgy éreztem, semmi erőm nincs, nagyon fájt minden összehúzódás, és az elfogyasztott sok kocka csoki is csak húzta a számat.

Mivel gátvédelmet terveztünk, tudtam, hogy egy-két nyomásnál tovább fog tartani a kitolás, de arra szerintem senki se készült, hogy több mint egy óra lesz… Én ugyanis az összes bennem lévő csokoládé mennyiséget elkezdtem kihányni a kitolás alatt, amin a tapasztalt, sokat látott kórházi személyzet is igencsak meglepődött. Minden egyes alkalommal, amikor jött a felszólítás, hogy most nyomjak erősen, akkor a gyomrom rögtön fordítva kezdett működni, és már jött is ki belőlem az elfogyasztott csoki. Azt tudtam, hogy vajúdás alatt teljesen normális a hányás (nekem akkor nem kellett), de olyat még a kórházi személyzet se látott, hogy valaki a kitolási szakaszt végighányja…

Az orvosom végül úgy döntött, hogy mégiscsak vág egy picit a gáton, nehogy a 36 hetes babám érzékeny koponyája megsérüljön a szülés közben. Én bíztam benne, ezért beleegyeztem, de igazából nem is éreztem se a vágáskor, se az összevarráskor különösebb fájdalmat. Csodás érzés volt, amikor mondták, hogy most nyúljak le, mert már érezni fogom a pici fejecskét. Ez hatalmas erőt adott az utolsó pár nyomáshoz.

Tökéletes volt, hogy a teljes szülés zavartalanul, halvány fényben történt, mindig csendben jöttek-mentek a szobában, hagyták, hogy teljesen magunkra és a kisbabánkra tudjunk koncentrálni. Így a kisebbik lányom, Evelin egy félhomályos szobába érkezett 2015. július 9-én hajnali 3 óra 39 perckor. Rögtön felsírt, azonnal a mellemre tették, a köldökzsinórt pedig csak akkor vágta el a férjem, amikor már nem pulzált. Velem volt egy kis ideig még, de aztán elvitték lemérni és felöltöztetni, illetve egy kis időre az inkubátorba is betették, hogy átmelegedjen. Pár óra múlva aztán már ismét együtt lehettünk, és onnantól már nem is választottak szét minket.

Nekem még a méhlepényt meg kellett szülnöm, ami nem sikerült elsőre, mert azzal, hogy megszületett a kislányom, leállították az oxitocint, aminek hatására azonban a szülés is leállt. Így újra kaptam egy adagot, hogy a méhlepény is kijöjjön, majd jött a VBAC utolsó, mindenki által rettegett része, a betapintás. Ami annyit jelentett, hogy az orvosom megnézte, a korábbi, akkor már több mint három és fél éves császáros vágásom belül, a méh belső falán nem repedt-e meg a szüléssel járó erős nyomások hatására. Szerencsére minden rendben volt, és én semmilyen kellemetlen érzést nem tudok ezzel kapcsolatban felidézni.

Összességében fantasztikus élmény volt számomra a természetes, majdhogynem háborítatlan szülés. Később több barátnőm is megkérdezte, hogy ezek után, ha újra át kellene élnem, a császárt vagy a természetes szülést választanám-e. Sem akkor, sem azóta nem tudom erre a kérdésre a választ, mert az egyik utána, a másik pedig előtte fáj, de nagyon. :) Boldog vagyok, hogy lehetőségem volt mindkettőt kipróbálni, így teljes mértékben megélhettem a női mivoltomat.

Anyaként az általános iskola választásban szeretnék segítséget nyújtani a többi szülőnek: weboldalamon, a suli360-on egy helyre gyűjtöttem a budapesti és megyeszékhelyeken található általános iskolák jellemzőit, specialitásait, valamint az odajáró gyerekek szüleinek a véleményét az adott iskoláról.

2015ot vbacvbac masodikbaba istvankorhaz