SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Sári csodás születése után megfogalmazódott bennem, hogy a következő babámat itthon szeretném szülni. Első alkalommal is gyönyörű szülésem volt, ezért úgy éreztem, szükségtelen bemenni a kórházba. Ráadásul a másfél éves nagylányunkat sem tudtuk volna kire bízni, mivel a rokonoktól távol, Angliában élünk.

Angliában mindenről statisztikát készítenek amiről csak lehet. Nem képeznek kivételt ez alól a szülések sem. A sok éve vezetett statisztikákból kiderült, hogy a leggyorsabban lezajló és legkevesebb komplikációval járó szülések az anyák otthonában zajlanak. Ráadásul az otthonszülések alkalmával lényegesen kevesebb beavatkozás történik, így sokkal kisebb mértékben terhelik az egészségügyi kasszát.

Mivel az anya, a baba és az állam számára is az otthonszülés a legkedvezőbb megoldás, Angliában támogatják és propagálják, hogy az egészséges kismamák ne menjenek kórházba szülni. Ráadásul a szigetországban az otthonszülés alkalmával több figyelmet is kap a kismama: míg a kórházban egy szülésznő egyidejűleg több anyukát lát el, addig az otthonszülésekhez két szülésznőt rendelnek ki, akik végig ott maradnak a szülő nő mellett, a szülést követően pedig teljeskörűen ellátják az anyukát és az újszülöttet.

Mivel a várandósságom alatt másik városba költöztünk, majd a lakásunkat újítgattuk fel, egyáltalán nem tudtunk ráhangolódni a szülésre. Beiratkoztunk egy hipnoszülés tanfolyamra, hogy legalább heti egy alkalommal pár órán át a szülésre fókuszáljunk. Örültem, amikor végre egy januári hétvégén letudtuk a lakásavatót és másnap a vendégeink is hazamentek. Azt terveztem, hogy következő szerdán lesz az utolsó munkanapom, csütörtökön pedig végre be tudok majd vásárolni a szüléshez, majd előkészítjük a medencét, összerakjuk a kiságyat, stb.

Hétfő éjjel azonban összehúzódásokra lettem figyelmes, de mivel csak 37 hetes voltam, gondoltam ezek csak jóslófájások, és próbáltam tovább aludni. A fájások nem maradtak abba, de még el tudtam aludni közöttük, így az időérzékem teljesen elhagyott. Reggel 6 körül egyre erősödtek a fájások, közben a párom is felébredt. Még mindig biztos voltam benne, hogy csak jósló fájásokat érzek, ezért elmentem zuhanyozni, gondolván, attól majd abbamaradnak.

A fájások a zuhanyzás hatására sem gyengültek, ezért párommal tanakodni kezdtünk, hogy mi tévők legyünk. Nem akartam felhívni a kórházat, egyrészt mert otthonszülést terveztünk, másrészt mert az első szülésemnél is lelomboztak azzal, hogy otthon marasztaltak, mert szerintük jól viseltem a vajúdást. „Se a magzatvíz, se a nyákdugó nem ment el, még csak nem is vérzek... Ki tudja meddig fog ez eltartani?! Ráadásul az előző szülésem is 25 órás volt." - amint ezt kimondtam, pecsételtem egyet. Akkor már tudtam, ez tényleg nem vaklárma.

Angliában a szülészet két szintből áll, az egyikhez a beavatkozás és orvosok nélküli természetes szülések tartoznak, a másik szinten pedig a magasabb rizikófaktorú szülésekkel foglalkoznak. Hívtuk mindkét egységet, de egyik vonalon sem vették fel a telefont. Kerestem a szülésznőt, aki a terhesgondozást végezte, de őt sem értem utol. Utolsó ötletként felhívtuk a 999-et, azaz a vészhívót.

Közöltük, hogy nem megyünk be a kórházba, ezért küldtek egy mentőt. A páromnak azt mondták, hogy hozzon törölközőt és cipőfűzőt, de én kiabáltam hogy maradjon, mert érzem hogy jön a baba feje. Ő semmit nem látott, és mikor kérdezte a diszpécser, hogy mennyire vagyok kitágulva, a párom azt felelte, hogy semennyire. Tényleg nem a baba feje volt az, hanem a magzatburok. Mint valami lufi jött egyre lejjebb benne a magzatvízzel. Ekkor ment el a nyákdugó is.

A „lufi" egyre jobban telt meg vízzel, míg a súlya annyira le nem húzta, hogy egyszer csak kipukkadt és a lábaimat beborította a magzatvíz. Ekkor veszekedtem egy picit a diszpécserrel, mert le akart fektetni. Mondtam neki, hogy már pedig én állva maradok, mert már éreztem, hogy tényleg jön a baba feje. Annyi időm volt, hogy szóljak a páromnak, aki felkiáltott, hogy látja a baba fejét, és azzal a lendülettel bele is pottyant a kezébe az egész gyerek. Gyakorlatilag 10 perc telt el a pecsételéstől addig, amíg a párom kézbe foghatta a gyermekünket.

Így, 2018 januárjában, reggel 6 óra 42 perckor, 2.970 g-mal megszületett a második kisbabánk. Akkor még nem tudtuk a nemét, de ez igazából nem is érdekelt, csak azzal foglalkoztunk, hogy minden rendben legyen. Nagyon fáztunk, a párom gyorsan hozott nekünk takarókat. Miután kiürült a köldökzsinór, párom elkötötte. Nagyjából 10-15 perccel a szülés után megérkeztek a mentők is. Meggyőződtek arról, hogy jól vagyunk, majd kihívták a szülésznőt is. 

Közben felébredt a nagylányunk, bemutattuk a húgának - ekkor már tudtuk, hogy újra kislányunk született, aki a Gréta nevet kapta. Sárit elvitte a párom bölcsibe, én meg elnevetgéltem otthon a mentős hölgyekkel. A szülésznő csak 1 órával később érkezett. Tőle tudtuk meg, hogy egyrészt hatalmas torlódás van az utakon, másrészt annyira sokan szültek aznap, hogy mindenkit berendeltek a kórházba, őt is egy másik városból küldték hozzánk. Így szerencse, hogy nem értük el a szülészetet, és nem indultunk el a kórház felé. Vért alig veszítettem és varrni sem kellett. Remekül éreztem magam! :)

Olvasd el, hogyan született Gréti nővére, Sári!