Fiatal koromban sokáig rettegtem a szüléstől, mert anyukám (bár ezt azóta is tagadja) egyszer azt mondta, hogy soha életemben nem fog semmi annyira fájni, mint az. Innentől kezdve előttem szóba sem lehetett hozni a szülést. Annak ellenére, hogy nem is hallottam szörnyű szüléstörténeteket, minden részlettől sírni kezdtem, annyira féltem tőle.

Mikor 31 évesen megtudtam, hogy babát várok, már kicsit más ember voltam és szerencsére nem is Magyarországon, hanem Angliában éltem, ahol teljesen más a hozzáállás a terhességhez és a szüléshez is. A várandósságot végig a szülész-védőnő követi figyelemmel és a szülész is. Orvossal csak indokolt esetben kell találkozni, a fogadott orvos ismeretlen fogalom. A statisztikáik alapján azok a szülések a leggyorsabbak és a leginkább problémamentesek - vagyis a legolcsóbbak az országnak-, amik közben az anyuka kényelme és nyugalma biztosított. Ezért a kórházi szülőszobákat is igyekeznek ezt szem előtt tartva kialakítani.

A szülésre tudatosan készültem: elolvastam Marie F. Mongan: Szülés, ahol én irányítok c. könyvét, elmentünk a párommal egy 17 órás szülésfelkészítő tanfolyamra (ami valójában nem csak a vajúdásról/szülésről, hanem az első hetekről is szólt), és naponta egy-két alkalommal meditáltam és pozitív megerősítéseket mantráztam magamban.

A szülés előestéjén megkértem a főnökömet, hogy ne zaklasson munkával, mert nagyon stresszel vele. Majd éjjel fél 1-kor beindultak az 5 perces összehúzódásaim. Egyáltalán nem ijedtem meg, hanem épp ellenkezőleg: örültem. Egy darabig figyeltem mennyire rendszeresek a fájások, majd felébresztettem a páromat és lelkesen készülődni kezdtünk. Néhány órával később ettem egy banánt hogy legyen energiám. A banán sugárban jött vissza, de nem voltam rosszul, és tudtuk, hogy ez teljesen normális ilyenkor, így ez egyáltalán nem szegte kedvünket.

Nem sokkal később betelefonáltunk a kórházba. Azt mondták, hogy még maradjunk otthon, mert szerintük nagyon jól viselem a vajúdást és nem tűnnek rendszeresnek a fájásaim. Amikor 3 percesek lettek az összehúzódások, mi mégis elindultunk. Sajnos a hányás nem hagyott alább, már a vizet sem sikerült bent tartanom. A kórházban a vizeletmintából kimutatták, hogy a szervezetem dehidratált és kezdtek kimerülni is. Kértem a hányásra egy injekciót, majd hazaküldtek, továbbra is a rendszertelen összehúzódásra és a zökkenőmentes vajúdásra hivatkozva.

A lábam feladta a szolgálatot, úgyhogy fekve töltöttem a napot. Egész végig azzal foglalkoztunk, hogy mikor lesznek rendszeresek a fájások (nem lettek). Akárhányszor telefonáltunk, mindig azt mondták: maradjunk. A fekvés illetve a kimerültség miatt ráadásul be is lassult az egész folyamat. Valamikor délután kicsit véreztem, örültem is, hogy végre megy el a nyákdugó.

Kora este közölte a párom, hogy muszáj talpra állnom és mozognom, hogy felgyorsuljanak az események. Az időérzékünk teljesen megszűnt, így nem tudom mennyi idő telt el, de szempillantásnak tűnt, és a fájások kétpercesre sűrűsödtek. A szülészetet - szerencsére -nem lehetett elérni telefonon, így a párom unszolására bementünk. Féltem, hogy újra hazaküldenek, és végtelenül lelomboznak.

Nagyon tartottam a kocsiúttól, mert majdnem egész nap nem tudtam ülni (pisilni is csak állva), a kórház pedig fél órára volt forgalom nélkül is. Az úton végig mantráztam, hogy a babám meg tud születni, a testem tud szülni, csak nekem nem szabad bekavarnom. Talán alfába is lementem, mert úgy éreztem, odateleportáltunk a kórházba. Párom kitett a hátsó bejáratnál míg leparkolt, én pedig csengettem, de hiába, semmi reakció nem érkezett, az épület vaksötét volt. Valószínűleg ezért nem működött a telefon sem. Szerencsére egy kifele jövő apuka beengedett, közben a párom is odaért, nekem pedig mintha tolófájásaim lettek volna.

A lift működött, és a szülészeten égett a villany, de ott is hiába csengettünk. Pár perc után megjelent néhány szülésznő, akik éppen kávézásból jöttek vissza. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen az egész osztályon, aki szül. Meg is kaptuk a legjobb szobát. Megvizsgáltak, 4-5 centire voltam kitágulva 22 óra vajúdás után, de mivel a burok már jött kifelé, alig bírtak megnézni. Ez megmagyarázta, miért nem tudtam ülni.

Bemásztam a kádba. A villanyt lekapcsolták, csak a víz alatt világított egy hangulatfény. A két szülésznő (az egyikük egy gyakornok volt, aki végigkísérte a terhességemet) a hátam mögött ült egy-egy széken, párom pedig velem szemben adogatta hol a vizet, hol a pirítóst, hol a szőlőcukrot. Nagyon kellemes volt, félhomályban, teljes csendben, nyugalomban.

Tükörrel nézték hogyan tágulok, és időnként megmérték dopplerrel a baba szívhangját, de mindezt olyan diszkréten, hogy egyáltalán nem zökkentett ki. Egyszercsak nyomási ingerem támadt, és valami robbanást éreztem a vízben. Teljesen kétségbe estem, azt hittem, hogy összeroppantottam a baba fejét, de megnyugtattak, hogy csak a magzatvíz folyt el.