SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Hazamentem. Féltem. Csak vécézni, zuhanyozni és enni keltem fel. Majd megőrültem, haszontalannak és mindenre alkalmatlannak éreztem magam. De a kisfiamért kitartottam. Nem vagyok vallásos, de minden reggel hálát adtam, hogy úgy keltem fel, hogy a baba még a pocakomban van. Számoltam a perceket minden nap, mikor ér haza munkából a férjem, nehogy olyankor történjen valami, amikor egyedül vagyok itthon. Teltek a napok, eljutottunk a 30. hétig. Tudtam, hogy ez már nagyon jó, egyrészt addigra már rengeteget olvastam a koraszülésről, a túlélési esélyekről, a későbbi életminőségről, másrészt korábban a Doktornőm is elmondta, hogy a 28. hét után nagyon jó esélye van a babának, nem csak a túlélésre, hanem az egészséges és teljes életre is.

Kezdtem megnyugodni. Persze továbbra is kímélő életmódot folytattam. Egyik szombat este épp filmet néztünk a férjemmel, ő kiment egy percre a konyhába, amikor éreztem egy apró kis pukkanást ott lent és elöntött a forróság. Megijedtem. Azt hittem, a magzatvíz. Nem az volt. Vér. RENGETEG VÉR. Sokkal több, mint eddig. Felpattantam, odarohantam a kórházi bőröndömhöz (ez már egy ideje készenlétben állt), szülés utáni betétért, mert ide már a normál betét nem volt elég. Nem tudom, hogyan, de még az ajtófélfa is véres lett. Hívtuk a mentőket. Legalább 5 perc volt, mire minden adatot felvettek, kikérdeztek az előzményekről (a férjem olyan sokkot kapott a rengeteg vértől, hogy én beszéltem a mentősökkel), további 20 perc, mire kiértek. Bejöttek, rám néztek és elkezdtek vérnyomást és vércukrot méregetni. Mondom ez nem ér rá??? Nem, nekik ez a protokoll... Hát mondom k**va jó, hogy ilyenekkel húzzuk még az időt... Egyébként nagyon kedvesek voltak a mentősök. Beértünk a kórházba, sok szerencsét kívántak. Addigra már bent volt a Doktornőm (útközben hívta a férjem), a szülészet ajtajában a komplett ügyeletes csapat várt. Készültek a műtétre. Megvizsgáltak. Véreztem még, de csillapodott. Lemondták a műtőt, ismét megúsztam a császárt.

Újabb kórházi bent fekvés, újabb napokat nyertünk a kisfiammal. Ekkor már december közepe volt. A dokim elmondta, hogy mivel a lepényem már egészen felkerült, sajnos nem tudja, honnan jött a vérzés, pedig minden létező szakirodalmat elolvasott az esetemmel kapcsolatban. Mivel a panaszok ahogy jöttek, úgy el is múltak, 4 nap után hazamentem. De jó - gondoltam -, a Karácsonyt otthon tölthetem.

December 22., este 11 óra. 32+1 nap. Elöntött a vér. Enyhe görcsök. Ne már, ez nem lehet. Újra mentőt hívtunk. Mire beértünk a Klinikára, csillapodott a vérzés. Három orvos ultrahangozott meg. Semmit nem láttak, nem tudták, honnan jön a vér. A görcsök miatt Cordaflexet kaptam, megfigyelésen tartottak a vajúdóban. 23-án reggel ismét a terhespatológiára irányítottak.

Bár már szabin volt, délután bejött hozzám a Doktornőm. Kaptam tőle egy szerencsemalacot, hogy minél tovább kihúzzuk :) és elmondta, hogy nyugodt szívvel nem tud hazaengedni az ünnepekre. Biztosított róla, hogy végig elérhető lesz, 10 perc alatt beér, ha úgy alakul. Azt is elmondta, hogy valószínűleg az lesz a vége, hogy az egyik vérzésem alkalmával az ügyeletes főorvos nem fogja vállalni tovább a kockázatot és sürgősségi császárra fog sor kerülni.

A Szentestét bent töltöttem a kórházban, életem legborzalmasabb Karácsonya volt. 26-án napközben elkezdtem ismét görcsölgetni, annak ellénre, hogy szedtem a gyógyszert görcsök ellen. Szóltam a nővérnek, aki kioktató stílusban közölte, hogy akkor talán pihenni kéne. Hát köszi. Két hónapja mást sem teszek, csak pihenek... Értem én, hogy inkább töltött káposztát evett volna a karácsonyfa alatt a családdal, mint hogy dolgozzon, de én sem azért feküdtem bent, mert nem tudtam volna kivel ünnepelni...

Estére sem javult a helyzet, sőt újra vérezni kezdtem, bár ez alkalommal nem olyan erősen. Irány a vajúdó. Egyre erősebb fájások, elkezdtek rendszereződni 8 percenként. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet. Nem szülhetek meg. Eddig bent tartottam a kicsim, még ki kell húzzuk a 37. hétig. Az már csak 4 hét.

Hát nem húztuk ki. Jött a főorvos és úgy történt, ahogy a Doktornőm mondta. Bár az akkori vérzés nem indokolta a műtétet, de a fájások miatt felmerült a lepényleválás gyanúja, így közölték, hogy ahogy beér a Doktornőm, megcsászároznak. Ekkor volt kb. fél kilenc. Nagyon féltem, de valahol örültem is, hogy végre láthatom a kicsim. Hívtam a férjem, hogy azonnal jöjjön és hozzon műtős felszerelést is, mert szülünk. Pár perccel ért be hamarabb, mint a Doktornőm. 9 órakor már toltak a műtőbe, a férjem végig fogta a kezem. 21:15-kor pedig megszületett Dani, 32+5-re 1.850 grammal és 44 centivel. Felsírt a kiskecske hangján, magától lélegzett. Mi pedig együtt sírtunk vele a párommal. Ő lett a mi kis karácsonyi csodánk. Én csak egy másodpercre láthattam, adtam neki egy puszit és vitték is föl a koraszülött osztályra.

Három nap után vehettem a kezembe először. Csodálatos és egyben szívszorító érzés volt, ahogy az a törékeny, apró kis Hős, akinek még bőven a pocakomban kellett volna lennie, ott szuszogott a mellkasomon. 

Szerencsére Daninál nem merült fel komolyabb probléma, így csak híznia kellett. 20 napot töltöttünk Aprótalpfalván (a Sote II PIC osztályán), ahol az orvosok és a nővérek fantasztikus és emberfeletti munkát végeznek, örökké hálás leszek nekik, ugyanúgy ahogy a Doktornőmnek is, aki nélkül talán nem végződik ilyen szerencsésen ez a történet.

A méhlepényemet elküldték a műtét után szövettanra, de semmit nem tudtunk meg belőle, sosem fog már kiderülni, mi volt a gond, hiszen végig minden laborom is tökéletes volt.

Dani már 7 hónapos múlt, korrigáltan 5 és fél, minden jel szerint egészséges, korrigált korának megfelelően fejlődik. 8.700 gramm és 73 centi :) . Most itt szuszog mellettem és bár nagyon hosszú volt az út idáig, amikor ránézek, tudom, hogy minden perc megérte.

Nehéz volt elfogadni, ami történt és megérteni, hogy nem az én hibám. Sajnos az interneten nagyon hiányosak és szegényesek az infók a koraszülésekkel kapcsolatban, ugyanígy a védőnői hálózat sem tájékozott megfelelően ezzel a témakörrel kapcsolatban (tisztelet a kivételnek), pedig egy veszélyeztetett kismamának, vagy koraszülő édesanyának/párnak szüksége lenne pontos tájékoztatásra és ami a legfontosabb: hitre és reményre.

Ha te is hasonló helyzetbe kerültél – bár kívánom, hogy ne így legyen - azt tudom tanácsolni, keress fel tematikus Facebook csoportokat. Rengeteg reménykeltő történettel találkozhatsz és sok segítséget kaphatsz más Koramamiktól és Korapapiktól. És hidd el, nem a te hibád, fantasztikus Édesanya vagy/leszel!

elsobaba 2017het peterfy csaszarmetszes koraszules