Lucát 2018. január 22-re vártam. Mivel ő az első babám, nem sok mindent tudtam még a szülésről. Nem tudtam, mi a különbség egy jósló fájás és egy „valódi fájás" között, nem tudtam miből fogok rájönni, hogy indulni kell a kórházba.
Soha egyetlen CTG vizsgálat sem mutatott eltérést a normálistól: a baba szívhangja tökéletes, méhösszehúzódások még egyáltalán nem voltak. Párszor éreztem mensiszerű görcsöt, de ritkán fordult elő, és hamar elmúlt.
Mivel a vérnyomásom kicsit magas volt, az átlagosnál jobban odafigyeltek ránk. A 38. héten már 1ujjnyira nyitva volt a méhszáj, ezért egy héttel később amnioszkópiás vizsgálatot végeztek. A vizsálat után távozott egy kis darab a nyákdugóból. Megörültem, azt gondoltam, 1-2 nap múlva már babázhatok.
Ki is próbáltam mindenféle módszert, ami előmozdíthatja az eseményeket: tonicot ittam és málnalevél teát, lépcsőztem, segítségül hívtam a páromat is, de hiába. Pedig a 39. héttől nem telt el úgy nap, hogy pisilésnél ne találkoztam volna a nyákdugó 1-1 apró darabjával.
A 40. héttől minden nap CTG-re kellett járnom, így telt el a hétfő, a kedd és a szerda. Szerda este úgy döntöttem, hogy kimosom az összes függönyt és kitakarítok, mert attól tartottam, hogy bent tartanak, és később már nem lesz alkalmam rá.
Csütörtökön hajnali 4 órakor gyenge fájásokra ébredtem. Elkezdtem írni, hogy milyen gyakoriak: folyamatosan 7-8 percenként jöttek. Lezuhanyoztam, de a fájások nem gyengültek, hanem tovább erősödtek. Szóltam a páromnak, hogy indulnunk kell. Átmentünk még anyukámékhoz, hogy tudassok velük is, hogy szülni megyünk, majd elindultunk a SOTE1-re.
Az autóban már rendszeres 6 perces fájásaim voltak, mi meg csak ültünk a dugóban. 9 órára beértünk végre, megvizsgáltak, CTG-re tettek, majd átkísértek egy szülőszobába. Páromnak is szóltak, hogy öltözzön be, mert ma szülünk. A szülőszobán CTG-n voltam egész délutánig, amikor előkészítettek a szüléshez, majd elmentem zuhanyozni, mire a fájások teljesen elgyengültek. 17 óra körül apát hazaküldték, engem pedig átirányítottak egy kórterembe éjszakára.
Egész éjjel sétálgattam, lépcsőztem, fájásokat 4-5-7 percenként rendszertelenül éreztem. Nem szóltam senkinek, mert biztos voltam benne, hogy felesleges lenne. A reggeli nagyvizit után egy orvos megvizsgált: a méhszájam bő 2ujjnyira nyitva volt már. Elmeséltem neki az éjszakámat, mire megkaptam, hogy miért nem szóltam korábban, már rég a szülőszobán lehetnénk!
Visszamentünk ugyanabba a szülőszobába, ahol előző nap is voltunk, a párom is csatlakozott hozzánk. 9-kor megrepesztették a burkot, majd egyre sűrűbben jöttek és egyre erősödtek a fájások. Labdán is vajúdtam. Kaptam egy bódító-fájdalomcsillapító koktélt, ami a fájdalmat valójában nem csillapította, de segített átlépni egy másik dimenzióba, ezzel segített felgyorsítani az eseményeket.
A kitolási szakaszt nem úsztam meg gátmetszés nélkül, és még repedtem is kívül-belül, de mostmár tudom, hogy megérte. 2018. január 26-án 13 óra 17 perckor megszületett Luca 3.700 g-mal és 52 cm-rel.
A kórházi napok kellemesen teltek. Nagyon kedves szobatársaim voltak, egyiküket már ismertem is régebbről, a másik anyukával pedig akkor barátkoztunk össze. A szomszéd szobában szintén egy kislányos anyuka feküdt. Mivel közel lakunk egymáshoz, azóta is tartjuk egymással a kapcsolatot.
Luca pénteket született, hétfő délelőtt már haza is vihettük. Azóta is csodálatos az életünk hármasban, mindennél jobban szeretjük őt!
Itt olvashatsz további történeteket a SOTE I Klinikáról!
Küldd el nekünk történetedet Te is!
szulestortenet@gmail.com
elsobaba 2018nyolc termeszetesuton sote1
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
