Tavaly télen úgy döntöttünk, hogy belevágunk a baba projektbe. Mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, nem érdekelt mások véleménye ezzel kapcsolatban. 2017 szeptemberében kezdtünk próbálkozni. Hetente vettem a teszteket, mindegyik negatív lett, 2 hónapon keresztül. Vegyes érzések kavarogtak bennem, mivel ugyan a tesztek negatívak lettek, mindeközben a menstruációm nem jött meg, így reménykedtem, hogy baba van a dologban...
Igazam is lett, november végén pozitívat teszteltem. Hatalmas volt az öröm, azonnal kértem időpontot ultrahangra. December 8-án mentünk is, óriási izgalom... akkor már 8 hetes volt a babám, sosem felejtem el, amikor először megláttam a kicsi szívét dobogni.
Jöttek az újabb vizsgálatok, terhesgondozás, vérvételek, vagyis minden, ami egy várandósság alatt szükséges. Babamozira jártam rendszeresen, mert szerettem volna látni a baba kis kezecskéit, arcát, lábacskáit. A 17. héten kiderült, hogy kisfiú költözött a pocakomba. Minden teljesen rendben volt, rosszulléteim egyáltalán nem voltak, ugyanúgy jártam dolgozni.
A 32. heti ultrahangon viszont sokkal kisebb méreteket mértek, mint ami a terhesség korának megfelelő lett volna.
A baba fejkörfogata 28, a haskörfogata 26 hetesnek felelt meg. Két hét múlva vissza kellett mennem újabb ultrahangra. Mindenki nyugtatgatott, hogy nem pontos adatokat mérnek ezek a gépek, de én mégiscsak sokalltam ezeket az eltéréseket... éreztem, hogy valami nincs rendben.
Vissza is mentem két hét múlva, ahol beigazolódott a rossz érzésem: a baba szinte semmit sem nőtt. Másnap a nőgyógyász egyből mondta, hogy ebből befekvés lesz. Következő reggel jelentkeztem is a Jahn Ferenc Kórházban.
Ott néztek egy vizeletet, kiderült hogy tele van fehérjével. Megmérték a vérnyomásomat, ami 170 lett. A diagnózis: terhességi toxémia.
Ugyan előtte is mért a védőnő kicsit magasabb vérnyomást, de 140-nél sosem volt több, fehérje pedig egyáltalán nem volt korábban a vizeletemben. Tanakodtak az orvosok, hogy mi is legyen, végül átszállítottak a SOTE II-be. Ahogy odaértünk egyből NST-re tettek, utána ultrahang következett. Láttam a szonográfus arcán, hogy valami nem oké. A baba nem érezte jól magát odabent, a szívhang is leesett. Majd közölte: „Anyuka, császármetszés... azonnal!”
Én meg csak követtem az utasításokat, de nem igazán fogtam fel, hogy mi is történik.
Rettegtem.
Beértünk a műtőbe. Egyre jobban féltem.
Harmadjára sikerült beadni az érzéstelenítőt a gerincembe. Hiába mondták, hogy maradjak nyugton, miközben a gerincemet szúrkálták egy tűvel, valahogy nem igazán ment. Főleg, hogy egy sima vérvételnél is szédülök, vagy el is ájulok...
Felfeküdtem a műtőasztalra, aztán egyszer csak nem bírtam már mozgatni a lábaimat. Elkezdődött.
Éreztem, hogy rángatják a hasamat, de nem fájt. Talán 20-30 percig tarthatott az egész.
Megijedtem, mert nem hallottam, és nem is láttam a kisfiamat. Megnyugtattak, hogy minden rendben van vele. Elvittek “lábadozni”, próbáltam aludni, de nem igazán ment, mivel annyira fáztam, hogy az egész testem remegett. Gondolom az érzéstelenítő hatása volt.
Pár óra múlva jöttek a nővérek és segítettek lezuhanyozni, majd átvittek a gyermekágyas osztályra, mert csak ott volt hely. Ahogy fel tudtam kelni, azonnal mentem a koraszülött intenzív osztályra (PIC-re), hogy megnézzem az én kis csodámat.
Annyira pici volt! Mindössze 1.410 g. Viszont “hosszú" volt ahhoz képest, 43 cm. Kint voltak a kis bordái, szinte nagy volt rá a saját bőre. Légzéstámogatást csak egy napig kapott.
Eleinte az inkubátorba sem mertem benyúlni, de egy hét után rávettem magam. Remegett a kezem, a PIC-és nővérke bíztatott, segített.
Később már pelenkát is cseréltem, majd kenguruztunk, cumisüvegből etettem. 3 hetet töltöttünk itt, majd átszállítottak a Jahn Ferenc Délpesti Kórházba. Ott már pár nap után kiságyba került. Itt újabb két hétig kellett maradnunk. 2.300 g-mal engedtek minket haza 5 nagyon hosszú és aggódással teli hét után.
A kis súlyán kívül semmi más probléma nem volt vele, látása, hallása, laborjai rendben voltak és vannak mind a mai napig.
Ma már 5 hónapos, és átlépte a 4kg-t, gyönyörűen növekszik.
Te hogyan váltál szülővé?
Ha szeretnéd, hogy megjelenjen a történeted a blogon, küldd el nekünk a
szulestortenet@gmail.com e-mail címre!
2018nyolc elsobaba sote2 koraszules csaszarmetszes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
