SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Második terhességem híre villámként csapott le ránk. Az alig 7 hónapos kisfiam mellé október elejére érkezik egy kistesó. Épphogy kezdtem belejönni az anya szerepbe (ez nekem nem ment olyan könnyen), épphogy enyhültek a fájdalmas éjszakák (kisfiam has-, majd fogfájós volt, megspékelve a mozgásfejlődés okozta alvászavarral, sokszor sírt fel éjjel, akár félóránként), máris kezdhetem az egészet elölről. 

Még friss volt az élmény, még nem éreztem magam késznek egy újabb kisbabához. Még szerettem volna időt, amit csak a fiamra fordítok, mielőtt osztoznia kellene rajtam. Meg sem fordult bennünk, hogy ne maradjon velünk a pici, hisz valamiért minket választott és máris jönni akart. Pár hétnek mindenesetre el kellett telnie ahhoz, hogy végre felhőtlenül tudjak örülni az újabb csodámnak.

A terhességem eleje könnyű volt, rosszullétmentes, így sokszor meg is feledkeztem róla. Jártuk a játszóteret a fiammal, ugyanúgy emeltem őt, csináltam mindent a már beállt napirendünk szerint. Közben kiderült, hogy nagyjából húsz év után egy kislány fog születni a családunkba. Mindenhol fiúk születtek korábban, mind a párom, mind az én ágamon, így még nagyobb lett az örömünk.

Aztán jött a nyári kánikula és a harmadik trimeszter felétől kezdtem érezni, hogy sok minden már nem megy. A vérnyomásom sokszor leesett, szédelegtem, fájt mindenem, nehézkes volt a járás is. Vártam már a végét. Reméltem, hogy a jóslatok - miszerint a kislányok hamarabb jönnek vagy a második baba mindig gyorsabban jön - ezúttal tényleg érvényesek lesznek rám is, és nem kell megvárnom az október 5-i kiírt dátumot. De nem így lett. Eljött a szeptember vége, aztán október első napjai, de semmi jel nem utalt arra, hogy itt hamarosan megindulna bármi is. A családtagok korábbi megérzései, jóslatai babám születési dátumára vonatkozóan, mind kezdtek megdőlni.

Ugyanúgy, mint korábban kisfiammal, rutinná vált a heti többszöri, majd a napi ctg-re mászkálás. Egy belső átszervezésnek köszönhetően rengeteget kellett várnom a dokimra, így szinte második otthonom lett a klinika folyosója, azokkal a fránya pepita kövekkel. Sokszor már jojózott a szemem tőlük. Minden eredményem tökéletes volt, babám igen jól érezte magát odabent.

A 40. hét vége felé közeledve az orvosom jelezte, hogy ha nem indul meg magától a szülés, kénytelenek leszünk rásegíteni, mert itt az a protokoll, hogy a 41. héten legkésőbb babának kint kell lennie. Megpróbálkoztam a nagy sétákkal, fűszeres kajával, lépcsőzéssel, takarítással... de semmi.

Végül elérkezett az a nap, amitől tartottam. Kereken 41 hetes terhesen még mindig zárt volt a méhszájam. Megvoltak a kötelező körök: CTG, amnioszkóp, méhszájvizsgálat, de egyik sem győzte meg a lányomat, hogy kifelé vegye az irányt. Az orvosom a másnapi burokrepesztés mellett döntött, ehhez viszont legalább 1 ujjnyira nyitva kellett volna, hogy legyek. Ahhoz, hogy ezt elérjük, be kellett feküdnöm a klinikára (SOTE I. sz. Nőgyógyászati Klinika), hogy éjjelre feltehessenek egy méhszájtágító ballont.

Zokogva hívtam páromat a hírekkel (szegény a frászt kapta, hogy mivan), mert szörnyen csalódott voltam. Egyrészt amiatt, hogy még egy nappal hosszabb időt kell majd a kisfiam nélkül töltenem, mint a tervezett 3 nap szülés után, másrészt mert így ismét nem adatik meg az élmény, hogy otthon vajúdhassak, számoljam a fájások közti perceket és várjam, hogy magától induljon el a babám a nagy utazásra. A fiam is indítva lett, és most a kislányomat is meg kellett sürgetni.  

Egy 3 ágyas szobában kaptam helyet, két leendő anyuka mellett, akiknek még nagyon távoli volt a szülés. Az egyikük az ikreivel várta a császármetszésük időpontját, másikuk pedig hetek óta nyitott méhszájjal élt és reménykedett napról napra, nehogy túl hamar szülessen a babája. A velük történő beszélgetés lenyugtatta a lelkivilágomat, hisz láttam, hogy az én problémám jóval kisebb az övékéhez képest.

Elhelyezkedtem és vártam, hogy hívjanak a ballon felhelyezésére. Időközben a nyákdugóm elkezdett ürülni. Biztos a sok lépcsőzés és a stressz meghozta a hatását. Este fél 10 körül lehetett, amikor végre lemehettem a szülőszoba előkészítőjébe, hogy az ügyeletes doktornő feltegye a kínzó eszközt. Hiába próbálkozott, mert folyton kicsúszott a ballon a helyéről. Mint kiderült, már tágultam annyit, hogy ne kelljen használni. Mondjuk ha előtte megvizsgált volna, nem kellett volna negyed órán át tuszkolnia, de láttam, milyen kimerült már, így nem tettem szóvá. Próbáltam pihenni ezek után, de nem nagyon ment.

Reggel 6-ra kellett CTG-re mennem. Mivel ilyen korán nem sikerült túl fényesre a dolog (aludt még a kis drágám), így inkább leküldtek a cuccaimmal együtt a szülőszobára, hogy tartós CTG-re tegyenek. A szülőágyon fekve sikerült picit pihennem, mielőtt megérkezett volna a szülésznőm 8 körül.

Megkezdtük az előkészületeket, borotva, beöntés, zuhany. Majd jött a doki. Megvizsgált és 9 óra körül megrepesztette a burkot. Időközben megérkezett a párom is, így ismét együtt számolhattuk a fájásokat. Ezúttal is egyből 3 percesekkel indult a dolog. Azt hittem ugyanolyan lesz, mint az előző szülés, csak most gyorsabb.

Tévedtem.