SZÜLÉSTÖRTÉNETEK

Harmadszorra is belevágtunk a babaprojektbe. Nem szerettem a terhességet, mégis úgy gondoltam, hogy a fiamnál nem is viseltem olyan rosszul, biztos nem lesz most sem olyan vészes. Tévedtem. Borzalmas volt, állandóan hányingerem volt, ingerlékeny voltam és fáradékony, ráadásul  volt már két gyermekem. A fiam abban az évben kezdte az ovit, ő alig volt beteg, én viszont állandóan.

Tényleg, folyamatosan beteg voltam. A hányós-hasmenéses vírust is sikerült elkapnom, emiatt kórházba is kerültem. Az egyik betegségből ki sem gyógyultam, jött is a másik. Már csak azért izgultam, hogy a szülés alatt ne legyek beteg. Az első 3 hónapban azon aggódtunk, hogy egyáltalán megmarad-e a baba. Egy hatalmas cysta volt a petefészkemben és myomám is volt. Ha ez nem lett volna elég, a méhlepény teljesen fedte a méhszájat, ami ha így maradt volna, császármetszésre jegyeztek volna elő. Két szülés után két dolgot tudtam: császárt és szülésindítást nem akarok. Szerencsére csökkent a cysta mérete, eltűnt a myoma és a méhlepény is elhúzódott a méhszáj elől.

De még mielőtt teljesen megnyugodhattam volna, jött a következő probléma: drága kislányom keresztben feküdt. Ha farfekvéses lenne, azt még meg is tudnám szülni, de így szégyen szemre a harmadik babámmal meg kell császároznia, mondta az orvosom. Nem, nem akartam császárt! Elemlámpáztam a hasam, hátha befordul a lányom, de nem. A 30. Heti ultrahangnál is keresztben volt. Aggódtam, azon rágódtam, hogy miért kell nekem mind a 3
típust kipróbálnom? Egy könnyű természetes szülés, egy nagyon nehéz indítás és most a császár.

Reménykedtem és bíztam, hogy a kislányom tudni fogja merre kell kijönnie. És csodák csodájára a 36. heti ultrahangon már be volt fordulva. Nem is éreztem, hogy mikor fordult meg. Nagyon boldog voltam! Május 21-ére voltam kiírva, ugyanúgy mint az első lányommal 9 évvel ezelőtt. A nagylányom végül május 13-án született meg. Május 11-én éjszaka kimentem a mosdóba. És vért láttam. Úristen! Mindenhol azt mondják, ha vérzik az ember a várandóssága alatt, azonnal kórház. Keltettem is a férjemet, hogy most menni kell. Hívtuk anyukámat, hogy jöjjön vigyázni az alvó gyermekeimre.

Mentünk a kórházba, az ügyeletes doki megvizsgált. Uh-t nem csinált, de közölte, hogy ez csak tágulási vérzés lehetett, menjek haza. Rendben - mondtam én, - de mégis mi az a mennyiség aminél be kell jönni a kórházba? Azt rámbízza, döntsem el én... Nagyon kedves, köszönöm, végülis már nőgyógyász is lettem hirtelen. Így hát hazamentünk.

Egész hétvégén vérezgettem, közben beszéltem a dokimmal, aki azt mondta, hogy hétfőn menjek a kórházba és megnézi miért vérzek. Bementünk, a szülőszobán már a vizsgálatok előtt mindenki úgy fogadott, hogy én ma szülni fogok. Rámrakták a CTG-t. Éppenhogy mutatott méhtevékenységet. Tudtam én, hogy ez még biztos nem az, mert azért két gyereket megszültem már. Jött a dokim, megvizsgált. Na akkor szerinte szüljem meg, mert ma pont ráér és különben is már teljesen nyitva vagyok és ki vagyok tágulva. Ha beindulnak a fájások abból fél órán belül baba lesz.

Álltam és hezitáltam... Nem akarok indítást! Megkérdeztem, hogy a baba veszélyben van-e. Nem, nincs veszélyben, a baba maradhat, de az autóban fog megszületni, ha beindulnak a fájások. Mivel harmadik baba, délre már meg is lesz. Na, ezt egyszer már megjártam... A férjem is győzködött: itt vagyunk, a doki is itt van, szüljem meg most! És akkor döntöttem: nem. Nem akarok indítást! Hazamegyek. Majd jövünk, ha a lányom ki szeretne jönni. Ez 14-én volt, végig azt mondtam hogy a 15-e milyen jó dátum lenne. Május 13. a nagylányom, szeptember 15. a fiam. Szóval a május 15., az pont jó lesz.

Aznap éjszaka, vagyis már másnap, szóval pont 15-én éjfélkor elkezdődtek a fájások. 10 percesek. Úristen, fájás! Akkor most rohannom kéne a kórházba? Ijesztgetett a doki, hogy azonnal induljak, ha fájást érzek... Vártam: ez még annyira nem is fáj! A stabil 5 perces fájások itt sem jöttek el, de reggel 6-kor miután én csöndben, halkan, senkit nem zavarva vajúdtam, hívtam anyukámat, hogy jöjjön át, mert most valószínűleg már tényleg szülni fogok. Addigra felkelt mindenki. A fiamnak megcsináltam a reggeli kakaóját két fájás között és elindultunk a kórházba.

Beértünk simán, nem szültem meg a kocsiban pedig éjfél óta fájásaim voltak... kaptam szülőszobát, beért a dokim is és vártunk. Megint egész más volt mint az indított szülésnél. Kibírhatóan fájt, de a drága orvosom rámnézett, és azt mondta: ez még nem elég jó fájás, úgyhogy így elpöfögök délig, és hogy nehogy leálljon, segítsük meg egy kis oxitocinnal. Na neeem! Nem akarom! Az az én mumusom!

Mivel az ember lánya ebben a helyzetben elég kiszolgáltatott, ezért csak kaptam egy kicsit abból a varázsszerből. És akkor megint jött az elviselhetetlen fájdalom. A dokim ült velem szemben egy kis sámlin, cinkos mosollyal az arcán: boldog volt, hogy na azt már szereti amikor így torzul az arc, az már rendes fájás! Legszívesebben leugrottam volna az ágyról és kirúgtam volna alóla a sámliját! Tényleg meghozta a várt hatást, mert pillanatok alatt jött is a tolófájás.

Megint a gátvédelmet választottam, úgyhogy itt is megkínlódtam a kitolási szakasszal. Konkrétan mikor a lányom feje félig volt kint, azt hittem most fogok megint szétszakadni. Könyörögtem az orvosnak, hogy vágjon inkább, mert nem bírom, de nem hallgatott rám szerencsémre, mert nem repedtem, nem szakadtam és 9 óra 33 perckor meglett a harmadik csodám, az én második gyönyörű kislányom. És itt fogadtam meg, hogy soha többé nem szülök. Befejeztem! :)

Itt elolvashatod, milyen volt az első szülésem, itt pedig azt, hogy hogyan zajlott a második.

2018nyolc harmadikbaba bajcsy termeszetesuton